Pontozgatunk, pontozgatunk…
Amikor az amatőr borértő eljut arra a szintre, hogy már megérzi az egyensúly lényegét, már képes felismerni a tannin milyenségét, az egyes, ezekre rakódó díszítőelemeket, lassan eljut arra az igényszintre, hogy értékelje is a poharában lévő valamit. Ez egy nagyon fontos határkő, hiszen amennyiben rájön, hogy ezt egész jól csinálja, akár arra a következtetésre is juthat, hogy továbbképzi magát, és még hivatásos értékelővé is válhat. (Ennek mikéntjéről lásd Boriskolák című írásunkat.)
Írta: Borigo
A pontozás tanulási folyamatát valahogy úgy érdemes kezdeni, hogy veszünk 6-8 (elsőre semmiképp sem több) egyféle (fajta, lehetőleg évjárategyező) bort, majd megkérjük a kedvesünket (anyánkat, bátyánkat, cellatársunkat), hogy hozza ki nekünk úgy, hogy nem tudjuk melyik micsoda. Ez lesz első vaktesztünk, melyet érdemes úgy kezdeni, hogy elsőnek egy ismert pontszámú (Borkalauz, BORIGO etc.) tételt kóstolunk, és ehhez viszonyítjuk a többit. És akkor felmerül a kérdés, hogy milyen rendszerben tegyük mindezt, hogy mi legyen az origo (a borigo), hogy mi legyen az egység. Akkor nézzük…
A világban sokféle skála létezik: a 100-as, a 20-as, a csillagos 1-től 4-ig vagy 5-ig, és sok magazin, kiadvány saját értékelést használ. A legelterjedtebb pontozási módszer a 100-as skála. Ennek is többféle verziója létezik, van pozitív vagy hibapontos, általános és alpontokból (szín, illat, íz, és ezek milyensége, intenzitása) összeálló. Ezekben szinte csak az a közös, hogy 100 a maximum, de az eltérő rendszer miatt ugyanaz a bor eltérő pontszámot kaphat. A 20-as rendszer is viszonylag elterjedt, kisebb borversenyek és némely szaklapok használják, nehéz egybevetni a 100-assal, öttel szorozni meg végképp nem szabad. És vannak, akik azt mondják (lássuk be: nem alaptalanul), hogy a borok olyanok, mint az emberek, nem lehet őket pontszámmal értékelni, vagy legalábbis elég erre néhány kategória, nos, ők használják azt a pár csillagot…
Mi a BORIGO-ban a 100-as skálát használjuk, talán kicsit amerikás, fogyasztói szemlélettel, de mindenképpen a bor egyéniségét, lényegét, kuriozitását keresve. Nem használunk alpontokat, hiszen egy bort – szerintünk – csak egyben lehet megítélni, legalábbis furcsa lenne, ha egy nőt (pasit) a lába, dereka, szája, füle, satöbbije összpontszámából vezetnénk le. Hozzáállásunk pozitív, vagyis nem a bor hibáit keressük, hanem megpróbáljuk értékeit számba venni. A BORIGO tesztmetodikájából is látszik, hogy a 100-as skála valójában 50-es, hiszen az 50 pont gyakorlatilag az élvezhetetlen kategória. Hogy ez miért alakult így? Ma már nehéz megmondani.
És akkor ott van a belső matek… Ezt elmagyarázni elég nehéz, hiszen mindenkinek mások az érzékszervei, az agya. Ha valaki folyamatosan kóstol, elkezd úgy működni, mint egy műszer, mely megérzi a különbségeket, és egy jó belövő bor segítségével megtalálja a koordináta-rendszert, amelyhez igazodhat. És még valami: lehet valaki akármilyen jó kóstoló, vagyis megérezheti a bor lényegi dolgait remekül, de ettől még nem biztos, hogy jó pontozó, jó bíráló, hiszen nem biztos, hogy az érzésekből megfelelő következtetéseket (pontszámokat) von le. Nehéz ügy ez, nem csak tehetség, de rengeteg tapasztalat is kell hozzá.
