AKTUÁLIS

A minőség a szenvedélyem

BORIGO: A borvilág egyik legismertebb tagja vagy, mégis keveset tudunk az életedről.

Ronn Wiegand: Oakland-ben születtem és ott is nőttem fel az East Bay-en, ami akkoriban egy átlagos felső-középosztálybeli környék volt. Gyerekkoromban volt az öböl (Ronn a Bay Area kifejezést használja, ami alatt egyesek a San Francisco körüli 9 - mások tizennégy - megyét értik. - a szerk.) aranykora, amikor San Francisco a világ egyik kulturális fővárosává vált, ráadásul a Szilícium-völgy akkor még nem is volt sehol! Az egész folyamatnak tanúja voltam, sőt, édesanyám részt is vett benne, mert a Stanford Research Institute-nak dolgozott, ami az egész fejlődésnek a motorja volt. Állandóan mesélt nekünk amikor hazaért, hogy kikkel találkozott, mi történt vele és ezekben a történetekben az volt a közös, hogy a szereplőik alakították akkoriban a világ folyamát, készítették el a legújabb számítógépeket, írták a legújabb programokat és alapították a mára legfontosabbá váló informatikai cégeket.

BORIGO: Izgalmas évek lehettek!

RW: Mi az hogy! Az öbölben pezsgő kulturális élet is folyt, a világ minden részéről érkeztek behatások én ebben nőttem fel. Gondolj bele, a Santa Cruz-i Egyetemnek volt először a világon bio-farmja, akkoriban, amikor én egyetemista voltam. Az emberek hihetetlen vagyonokat halmoztak fel, ezt pedig jellemzően ételre és italra fordították, ezért is mentem el egy étterembe dolgozni tizenhat évesen. Eleinte a tányérokat mosogattam, aztán már le is szedhettem az asztalokat, de huszonegy éves koromra már pincér voltam, ott lehetett igazán pénzt keresni, főleg amikor már bort is ajánlhattam a vendégeknek!

BORIGO: Közben pedig befejezted a középiskolát és egyetemre mentél…

RW: Minden megerőltetés nélkül ott voltam a legjobb tanulók között, logikusnak tűnt, hogy az akadémiai rendszert végigjárva én is valamiféle tudós, vagy kutató leszek mint édesanyám. Amikor egyetemet kellett választani, a Nyugati-Part legjobb kreatív írást oktató műhelye működött a San Francisco-i Állami Egyetemen, én pedig, aki szinte mindenben jó voltam, ezt választottam, talán mert már akkoriban is szerettem írni, főleg verseket. Az egyetem alatt sokat utaztunk a barátnőmmel, egyszer Párizsból Törökországig mentünk autóstoppal, aztán vissza. Nagyon izgalmas volt, nem biztos, hogy újra meg merném csinálni, főleg nem egy fiatal nővel az oldalamon. A 70-es évek közepén ezek az utazások felnyitották a szememet a borra. Azt láttam, hogy az emberek mindenhol bort isznak az ebéd és a vacsora mellé. Mindenhol! Franciaországban, Olaszországban, Jugoszláviában és Görögországban a mindennapi kultúra része volt a bor. Ezt vittem haza magammal, oda ahol már éppen beindulóban volt a modern kori bortörténelem legnagyobb durranása. A szülővárosomtól csak egy óra autóút a Napa-völgy, ráadásul éppen ebben az időben, 1976-ban volt a híres párizsi kóstoló (a Judgment of Paris) ahol Steven Spurrier bebizonyította, hogy a kaliforniai borok vakkóstolón felveszik a versenyt a legnagyobb francia birtokok boraival is. Éppen akkor kezdtem meg a hat hónapos biciklitúrámat, ahol 300 borászatot kerestem fel Franciaországban és Németországban, a kóstoló május végén volt én pedig június elsején érkeztem meg hajóval Angliából és a következő egy hónapot Bordeaux-ban töltöttem. Mindenki a kóstolóról beszélt, képzelheted!

BORIGO: Miért hagytad ki a biciklitúrából Olaszországot?

RW: A hetvenes években egyetlen jó olasz bort sem kóstoltam, úgyhogy nem igazán érdekelt. Elmentem Bordeaux-ba, Burgundiába, a Rhone-völgyébe, Champagne-ba, Elzászba, a Loire-völgyébe. A születésnapomat a Romanée-Continál ünnepeltem, a pincemester pedig olyan kedves volt, hogy bontott a tiszteletemre egy 1959-es Romanée-Conti, Domaine de la Romanée-Contit! A túrámon találkoztam Hugh Johnson egy barátjával is, aki rengeteg pénzt csinált boros aukciókból és felfigyelt rá, hogy milyen sokat tudok a legkomolyabb burgundi és bordeaux-i borokról ahhoz képest, hogy csak huszonéves vagyok. Ennek az volt a magyarázata, hogy akkoriban Londonon kívül talán csak San Francisco-ban voltak igazán komoly borgyűjtemények. Nem viccelek, New Yorkot is megelőzték, és ezeket a borokat a barátaimmal, akikkel egy kóstoló-klubban voltunk, szinte minden nap kóstoltuk! A dologhoz hozzá tartozik, hogy a városban működött minden idők egyik leghíresebb kóstoló csapata, a San Francisco-i Vintners Club is!

BORIGO: Azért az ilyen mély ismeretekhez, tapasztalatom szerint más is kell, mint egy kóstoló klub.

RW: A biciklitúrám előtt már a Nyugati-Part leghíresebb hoteljében, a Clift-ben dolgoztam, mint az első amerikai MS, Raoul Sofer helyettese. Ő volt az első, aki bíztatott, hogy csináljam meg a Master Sommelier diplomát.

BORIGO: Ez mikor történt?

RW: A hetvenes évek közepén.

BORIGO: De te 1986-ban lettél MS. Miért vártál annyit?

RW: Tudnod kell, hogy akkoriban nem volt képzési program, csak a vizsga. Emlékszem először el kellett utaznom Londonba, hogy feltérképezzék a tudásomat, Advanced Sommelier vizsgát kellett tennem, hogy mehessek az MS vizsgára. Magamtól készültem, sok kóstolással, utazással és olvasással, mert sem tananyag, sem kurzus nem létezett. Sőt, még internet sem… De hogy a kérdésre is válaszoljak, azért vártam addig, mert a vizsgának volt egy szivarokhoz kapcsolódó része és én nem dohányzom, illetve egy égetett szesz része, amit ugyan megkóstolok, sőt szerintem egészen jó párlat kóstoló vagyok, de nem iszom meg.




BORIGO: Hogyan derült ki, hogy érzéked van a bor-étel párosításokhoz?

RW: Skóciában történt, ahol egy évet töltöttem ösztöndíjjal. Abban az időben leginkább gyümölcsös, édeskés fehérborokat ittam, nagy sikere volt a ljutomeri rizlingnek, a lányok imádták, körülbelül 15g/liter maradékcukor lehetett benne és egy fontba került egy palack. (A ljutomeri rizling a kommunista Jugoszlávia egyik slágerterméke volt, a mai szlovéniai Ljutomer-Ormoz borvidék kombinátjából. Persze semmi köze nem volt a rajnai rizlinghez, sokkal inkább kései szüretelésű olaszrizlingből és minden másból szűrhették. - a szerk.) Emlékszem ott értettem meg, mintegy varázsütésre a bor-étel párosítás lényegét. Egy vacsorán történt, ahol sokan együtt ünnepeltük az első félév lezárását. Különböző borokat ittunk, de egy Rioja annyira megtetszett, hogy abból végül több palack is fogyott. Persze a bárány miatt! Azt ettünk és olyan jól passzolt hozzá, hogy az étel eladta a bort.

BORIGO: Az MS vizsgáig végig asztalnál dolgoztál mint sommelier?

RW: Nem, a 80-as évek elején az írás felé fordultam, hiszen megvolt minden adottságom és képzettségem hozzá. Elkezdtem rendszeresen publikálni a Wine Country magazinban, majd ezt követte a Decanter, a Wine Spectator és sok más bormagazin. Ha jól emlékszem a Vogue Magazinnak a már kibontott borok lefagyasztásáról írtam már 1981-ben (Sokan ezt azóta „a Wiengand módszernek“ nevezik. - a szerk.), ezt azóta csinálom rendkívül meggyőző eredményekkel. Nagyon komoly vörösborokat is fagyasztottam már le évekre és semmit sem vesztettek a frissességükből, a karakterükből. Olyan mintha a fagyasztással megállítanánk az öregedésüket. Szinte mániákusan lefagyasztok mindent, akár egy Montrachet-t is! Vannak 10 éve lefagyasztott borok is a hűtőmben. Persze a Coravin komoly konkurenciát jelent a fagyasztásnak, hiszen sokkal egyszerűbb.

BORIGO: Hogyan lettél MW?

RW: Miután MS lettem, azonnal láttam, hogy ez megkülönböztet, mintegy kiemel a többiek közül. Egyre több megkeresésem lett, hogy állítsak össze az éttermeknek borlapot, de sokat tanítottam is, volt egy boriskolám a nyolcvanas évek végén. Szóval úgy határoztam, hogy a legjobb út, hogy még ismertebb legyek, az MW címen át vezet. Közben dolgoztam Angliában, Hawaii-n, aztán hazatértem Kaliforniába. Akkoriban csak az lehetett MW, aki legalább három évet dolgozott Angliában a borkereskedelemben, ezt 1988-ban változtatták meg. Az MW Intézet úgy döntött, hogy nyit a világ felé és persze felém is, bár ők ezt még nem tudták. Az első amerikaiak akiknek sikerült a vizsgájuk Tim Hanni és Joel Butler voltak 1990-ben. Amikor ezt meghallottam, főleg hogy az egyiküket már húsz éve ismertem, azonnal arra gondoltam, hogy ha nekik sikerült, akkor nekem is fog! Szóval beiratkoztam és sikerült. Ilyen egyszerűen. Az MS és az MW vizsgáim is elsőre sikerültek. Az összes. Így lettem én az első a világon, akinek mind a két diplomája megvan. (Ez azóta is csak három embernek sikerült, de az egyikük sajnos elhunyt, így most négyen vannak a Földön, akik mind a két címet birtokolják. - a szerk.)

BORIGO: Mi változott, miután Master of Wine lettél?

RW: Röviden? Minden! Olyan volt, mintha kilőttek volna az űrbe! Annyi megkeresésem érkezett és annyival több pénzt tudtam keresni, hogy az szinte hihetetlen. Az MS diploma fontos, de az MW cím legalább tízszer fontosabb, legalábbis a piac számára.

BORIGO: Ha jól tudom, költő is vagy…

RW: Ez elég bonyolult. Amíg az egyetemen kreatív írást tanultam, költőnek készültem. Később ugyan beszippantott a bor világa, de eközben nem tettem le arról, hogy verseket írjak és ismert költő legyek. Rengeteg időt és energiát beleöltem ebbe, de amikor meglett az MW címem, akkor szépen lassan elmaradtak a versek. Úgy ítéltem meg, hogy nem vagyok elég jó, vagy hogy nincs mit mondanom, esetleg az embereket nem is érdekli, amit mondani akartam. Úgyhogy abbahagytam az egészet elég hosszú időre és csak 2001-ben kezdtem újra írni. Persze az olvasást nem hagytam abba addig sem, engem a versek töltenek fel energiával.

BORIGO: Miért fordultál újra a költészet felé?

RW: A kilencvenes évek végén komoly krízisbe kerültem. Az előző feleségemmel és a fiainkkal autóbalesetet szenvedtünk, a gyerekek könnyebben megúszták, de én súlyosan megsérültem, a volt párom pedig majdnem belehalt. Nekem hónapokig tartott a felépülés, neki évekig. Óhatatlanul átgondoltam az életemet, hogy mit értem el addig és merre tartok. Ennek lett az is az eredménye - messze nem az egyetlen - hogy végül elváltunk és így találtam vissza a versekhez is. Az ezt követő tíz évben minden nap olvastam, volt, hogy akár öt verseskötetet is. Akkoriban olyan volt, mintha ez tartott volna életben. Persze dolgoztam a borvilágban, de az egész másodlagosnak, kevésbé fontosnak tűnt a baleset után.

BORIGO: Hol lehet olvasni a verseidet?

RW: Tulajdonképpen sehol. Nagyon sok munkát kellene beletenni, hogy ezek a versek megjelenjenek és semmi hasznom nem származna belőlük. Ki tud ma pénzt csinálni az írásból? Főleg a versekből?? Szinte biztos, hogy senki! Szóval a fióknak írok. (Ez azért nem teljesen igaz, Ronn csak szerénykedik. A hazai szinten ismertnek számító Alföld Irodalmi Folyóirat már közölte néhány versét, Kőrizs Imre fordításában. - a szerk.)




BORIGO: Most éppen Tokajban beszélgetünk. Hogyan keveredtél a világnak ebbe az eldugott szegletébe?

RW: A szerelem hozott ide. 2007-ben ismertem meg Hajnit, a mostani feleségemet, Kaliforniában. Részt vett egy boros kurzuson, amit én tartottam. Gyorsan kiderült, hogy nem csak a borok terén vagyunk egy hullámhosszon, hiszen amerikai irodalmat hallgatott az egyetemen, úgyhogy elképesztően képben volt az amerikai költőkkel. Szerintem még nálam is többet olvasott, legalábbis regényeket biztosan! Végül 2010-ben költöztem Tokajba. Nem volt egyszerű döntés, de annyira egyértelmű volt, hogy Hajni nem tudna máshol élni Tokajon kívül, hogy el kellett döntenem, tudok és akarok-e Magyarországon élni. Amikor meghoztam a döntést, akkor már minden olyan egyszerűnek tűnt, Hajni gyereket várt tőlem, készültem újból az apaszerepre, de előtte azért volt néhány hónap, amíg fel kellett számolnom a teljes kaliforniai életemet.

BORIGO: Milyen az élet Tokajban?

RW: Szeretek itt élni! Ez egy nagyon nyugodt része az országnak, közben pedig rengeteg fejlődést látni, mind a borok, mind pedig az infrastruktúra terén. Nincs új a nap alatt, én ezt az egészet már átéltem egyszer a hetvenes években, a Napa-völgyben. Ma ott készülnek a világ legjobb vörösborai, nem csak szerintem, hanem a fogyasztók szerint is. Biztos vagyok benne, hogy Tokaj is elfoglalja az őt megillető helyet a világ bortérképén és nem csak az édes borokkal!

BORIGO: Az Erzsébet Pince száraz borai mintha már évek óta ott dörömbölnének a világ ajtaján.

RW: Egyetértek! Azért ebben nekem is van egy pici szerepem. (Itt Ronn kedvesen elmosolyodik. - a szerk.) Nem voltak rosszak a száraz boraik azelőtt sem, de én egész egyszerűen máshová tettem a mércét. Emlékszem Hajni hozta a családi borokat, hogy igyam meg este én pedig inkább választottam valamit Friuliból, vagy Kaliforniából, mert azok egész egyszerűen jobbak voltak! Persze ma már más a helyzet!

BORIGO: Maximalistának tűnsz…

RW: Az vagyok! Egyetlen szenvedélyem van és az a minőség!

BORIGO: Úgy tudom a munkád is pontosan ehhez kapcsolódik.

RW: Így igaz. A legjobban a final blend összeállításokban találom meg az örömömet és azt hiszem ebben is vagyok a legjobb. Meghallgatom a borászat igényeit, gondolok itt arra, hogy milyen piacra, milyen szegmensben szeretnének célozni, aztán végigkóstolom a hordóban lévő tételeket és megmondom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Meg tudom mondani, hogy a 200-300 hordóból össze lehet-e állítani egy olyan házasítást, amit szeretnének, sőt javaslatot is tudok tenni más piacra és más szegmensben, ha arra az alapanyagot alkalmasnak találom. Akár még ajánlásokat is tehetek, hogy mit csináljanak másképp, ha el akarják érni az áhított célt. Ez már nem is csak házasítás, annál sokkal komplexebb. Meg kell érteni a lehetőségeket, az alapanyagot, a márka-filozófiát és a célokat és ezeket kell összehangolni.

BORIGO: Terjed rólad egy pletyka, miszerint te házasítod Amerika legendás vörösborát, az Opus One-t.

RW: Ez a városi legenda tipikus esete. Annyi azért igaz belőle, hogy 1989-ben egy kóstolón megkértek, hogy az 1987-es évjárat mintáiból rakjak össze egy lehetséges Opus One-t. Azt kérték, hogy a lehető legjobb bort állítsam össze a negyven mintából. Tim Mondavi ott maradt megkóstolni a végeredményt és azt mondta: „ez nem rossz, de én valami egészen mást keresek, valamit, ami megkülönböztet minket. Ez csak egy újabb Napa-völgyi cabernet.“ Amiben részben igaza volt, hiszen ha jól emlékszem legalább 85%-ban cabernet domináns volt az én verzióm, de részben tévedett. Az a bor ott nem egy újabb Napa-völgyi cabernet volt, hanem minden idők legjobb cabernet-je a Napa Völgyből. (nevet) Annyi volt a félreértés, hogy azt kérték a legjobb bort csináljam meg és Isten a tanúm, én megcsináltam! Az már az ő döntésük, hogy nem használták fel…




BORIGO: Magyarországon miért nem használják a tudásodat?

RW: Ez talán rajtam is múlik. Vannak magyar ügyfeleim is, de az igaz, hogy nem verem nagydobra, hogy itt élek.

BORIGO: Mi a véleményed a magyar borokról?

RW: Egyre jobbak, tényleg, de még bőven van hová fejlődni. Sok potenciált látok a helyi fajtákban, a kékfrankosban, a furmintban, az olaszrizlingben, a kadarkában.

BORIGO: Mi a helyzet a Villányi Franc-al?

RW: Emlékeztet a harminc évvel ezelőtti Napa-völgyi cabernet francokra. Jó-jó, de még bőven lehetne jobb!

BORIGO: Mik a jövőbeni terveid?

RW: Szeretnék jó apa lenni, segíteni, hogy a gyerekeim azzá váljanak, amivé szeretnének. Mi más is lehetne egy szülő dolga? Szeretnék jó alapanyagokból készült, finom ételeket enni és világszínvonalú borokat inni hozzá. Mindezt itt, Tokajban. Ez a hely az otthonom, itt érzem jól magam és nem is akarok már máshol élni.