BORIGO - Középpontban a bor - Online bormagazin
LECSENGÉS

A bornak is van anyanyelve. Beszéd nélküli nyelv ez. Egy életen át tanuljuk, silabizáljuk. Mindenki tanulhatja. De a jó bor csak akkor bír szóra minket, ha a nyelvünkön beszél. Mi pedig csak azokat a borokat értjük meg, amelyeknek másképp szól a hegedűje.
/hommage á Móricz Zsigmond/
A templom, amiről szó van, tisztán lebegett most Borisz szeme előtt. Életében egyszer lépte át a küszöbét, a nagymama húgának a gyászmiséjén. Rajta kívül csak az öregedő templomszolga (a hajdani barátnő) és a lelkész álltak a fűtetlen, kopott falak között, és amikor kilépett a jéghideg és sötét somogyi éjszakába, hirtelen olyan fájdalmasan csapta meg a magány, hogy visszatántorodott az előtérbe.
Egy gazzal benőtt ösvényen ballagtak le a kocsmába, miközben az egyre sötétedő estében hibiszkusz és sült birkahús illata keveredett. Kutyák eredtek a nyomukba, az egyik kaffogva próbálta elkapni a bokáját, tücskök ciripeltek, egy szamár ordított valahol.
Kóstoltak már ételt? A viccet félretéve, halál komolyan gondolom. Ettek már úgy, hogy minden idegszálukkal rajta lógtak a falaton, igyekeztek memorizálni a textúrát, az ízeket, a zamatokat és az illatokat?
Borisz felnevet, azt olvasta valahol, hogy egy grúz kisvárosban áll egy ehhez hasonlatos szökőkút, amiből hetente egyszer negyed órán át törkölypálinka folyik, az szökell az égbe, pálinkasugár, Zeusz haragosan köpi a cujkát a turisták szemébe, akik bárgyú mosollyal fényképezik és csak otthon jönnek rá, hogy a képeken nem látszik a pálinka, az olyan mint a víz, az élmény elveszett, szagok és illatok, no meg az alátartott felespohár nélkül.
Sok pontatlan vagy sznob dolgot hall mézkutató légi útjai során az ember még a borral foglalkozó félprofi-profi méznyalóktól is, téves vagy lila hülyeségeket is, melyek inkább elidegenítik a laikust a bortól, semmint közelebb vinnék hozzá.
A rádióban halkan felcsendült a Zöld az Isten, én pedig tudtam, hogy végem van, vártam a sors újabb arconcsapását, aztán behúztam a nyakam, mintegy kikerülni akarván a kikerülhetetlent, és zsibbadni kezdtek az ujjaim.
A vers Imreh András fordítása
Az első pillanatban látszik, hogy először van borkóstolón. A tányérra kitett szeletelt kiflit szuszogva tömi a szájába, egy falatot sem hagyván a többieknek. Az első kóstolandó tételt – mivel már nagyon szomjas a sok kifli miatt – egy kortyként nyeli le, közben hangosan csettintget a nyelvével és sóhajtozik.
Reggel óta követte a férfi. Először a földalattin tűnt fel neki, hogy leplezetlenül bámulja a lábait. Dühösen húzta össze a szoknyáját és elátkozta a pillanatot, amikor a farmer helyett erre esett a választása. A mozdulat azonban szemmel láthatóan nem változtatott semmit a helyzeten. Az idegen érdeklődése nem csökkent, inkább fölényeskedővé vált, mintha csak azt üzente volna: Én így is látlak!
Amikor a lelkész kilépett az utcára, csuklani kezdett a látványtól. Az égből fekete rigók potyogtak, mintha jégeső hullana, hogy véres masszává kenődjenek szét az iszaposi porban. Az emberek behúzódtak házaikba, csak a bolond Kovácsné biciklizett egykedvűen a madárzáporban, piros esernyővel védve magát az égi áldás ellen.
A város főutcáján emberek álmodtak csatornákról, amelyek örökre kiszárítják majd az életüket és nem marad más a helyükön, mint lassan száradó sár, bűzölgő iszap, majd por, amit már csak a szél tud felkavarni néha, de soha nem hosszú időre, csak egy pillanatra, és ez még arra sem lesz elég, hogy valaki egy villanásnyi időre megsejtse a valaha itt csordogáló érzések kacskaringós útját.
Képek cikáztak őrült gyorsasággal a szeme előtt, egy már akkor is ősz férfiről, aki egy rugdalózó csecsemőt fürdet, egy nyári kirándulásról, amikor először szalonnáztak együtt, egy estéről, amikor a barátaival járt a házban és az öregember írásait olvasták fel sírva-nevetve egymásnak. Látta, ahogy ott maradt a két csésze és már csak az egyikbe került kávé. Végül már csak egy arcot látott, amint fölé hajol és egy rövid mosollyal betakarja.
Lányainak erdélyi babát vásárolt, az asszonynak sárgarigók bőréből varrt sztambuli cipőt, fiacskájának szürkéskék és piros üveggolyókat, amiket a szeme láttára könnyezett egy prágai zsidó. A szeretőjének pedig, nos a szeretőjének egy urfai örmény által hozatott könyvet készült hazavinni. A kötése halpikkely, a törtfehér lapok mirtuszszagú álmokat hordoznak.
Fontos megjegyezni, hogy a Károly Róbert Főiskola ’96-97-es gyöngyösi szakmérnöki kurzusának hallgatói, akik a posztgraduális képzést szakmailag nemzetközi színvonalúnak, emberileg-közösségileg az élet ritka ajándékának érezték, csodacsapatot alkottak, de: nem voltak csodagyerekek.
Ők már csak aludni járnak a faluba. Aztán többségbe kerülnek azok, akik csak aludni járnak ide. Rájuk már nem vonatkoznak az ősi szabályok. Egyre többen szabadulnának a szőlő és a szabályok terheitől. Egyre szűkebbek a szolidaritás körei.
Az úgy kezdődött, hogy hordómintázgatva ültünk éppen a Bock Pince legmélyebb bugyraiban, és Tamás Robit, a pincészet sommelier-jét hallgattuk. Ekkor egy, majd aztán még több morajlás jött a föld alól, ami elég anakronisztikusan hatott. Pár morajlás után (a megkóstolt tételek számától nem függetlenül) az a poén jött ki a számon, hogy „mi van, építitek itt valahol a négyes metrót?” Robi rövid gondolkodás után kajánul azt felelte: „tulajdonképpen igen.”
Azt mondják, hogy a bor olyan, mint egy örvény. Aki közel kerül hozzá, azt magához vonzza, és soha többé nem engedi el. Az ember jó esetben a szélén lubickol, aztán egy apró mozdulat, és már benne is vagy a kellős közepében.
Nem lehet pontos képünk a magyar borról, ha nem vetjük össze a külföldi borral. Ha nincs külső pont, viszonyítási és összehasonlítási lehetőség, hajlamos az ember átrikkantani a pincegádorból a másik borásznak, hogy te, van ez olyan jó, wazze, mint a franciáké (akiket amúgyis utálunk), tudjuk mink, hogy’ kell, már a fater is így csinálta.

Archívum >>
BORIGO ONLINE - Minden jog fenntartva 2021
LECSENGÉS

A bornak is van anyanyelve. Beszéd nélküli nyelv ez. Egy életen át tanuljuk, silabizáljuk. Mindenki tanulhatja. De a jó bor csak akkor bír szóra minket, ha a nyelvünkön beszél. Mi pedig csak azokat a borokat értjük meg, amelyeknek másképp szól a hegedűje.
/hommage á Móricz Zsigmond/
A templom, amiről szó van, tisztán lebegett most Borisz szeme előtt. Életében egyszer lépte át a küszöbét, a nagymama húgának a gyászmiséjén. Rajta kívül csak az öregedő templomszolga (a hajdani barátnő) és a lelkész álltak a fűtetlen, kopott falak között, és amikor kilépett a jéghideg és sötét somogyi éjszakába, hirtelen olyan fájdalmasan csapta meg a magány, hogy visszatántorodott az előtérbe.
Egy gazzal benőtt ösvényen ballagtak le a kocsmába, miközben az egyre sötétedő estében hibiszkusz és sült birkahús illata keveredett. Kutyák eredtek a nyomukba, az egyik kaffogva próbálta elkapni a bokáját, tücskök ciripeltek, egy szamár ordított valahol.
Kóstoltak már ételt? A viccet félretéve, halál komolyan gondolom. Ettek már úgy, hogy minden idegszálukkal rajta lógtak a falaton, igyekeztek memorizálni a textúrát, az ízeket, a zamatokat és az illatokat?
Borisz felnevet, azt olvasta valahol, hogy egy grúz kisvárosban áll egy ehhez hasonlatos szökőkút, amiből hetente egyszer negyed órán át törkölypálinka folyik, az szökell az égbe, pálinkasugár, Zeusz haragosan köpi a cujkát a turisták szemébe, akik bárgyú mosollyal fényképezik és csak otthon jönnek rá, hogy a képeken nem látszik a pálinka, az olyan mint a víz, az élmény elveszett, szagok és illatok, no meg az alátartott felespohár nélkül.
Sok pontatlan vagy sznob dolgot hall mézkutató légi útjai során az ember még a borral foglalkozó félprofi-profi méznyalóktól is, téves vagy lila hülyeségeket is, melyek inkább elidegenítik a laikust a bortól, semmint közelebb vinnék hozzá.
A rádióban halkan felcsendült a Zöld az Isten, én pedig tudtam, hogy végem van, vártam a sors újabb arconcsapását, aztán behúztam a nyakam, mintegy kikerülni akarván a kikerülhetetlent, és zsibbadni kezdtek az ujjaim.
A vers Imreh András fordítása
Az első pillanatban látszik, hogy először van borkóstolón. A tányérra kitett szeletelt kiflit szuszogva tömi a szájába, egy falatot sem hagyván a többieknek. Az első kóstolandó tételt – mivel már nagyon szomjas a sok kifli miatt – egy kortyként nyeli le, közben hangosan csettintget a nyelvével és sóhajtozik.
Reggel óta követte a férfi. Először a földalattin tűnt fel neki, hogy leplezetlenül bámulja a lábait. Dühösen húzta össze a szoknyáját és elátkozta a pillanatot, amikor a farmer helyett erre esett a választása. A mozdulat azonban szemmel láthatóan nem változtatott semmit a helyzeten. Az idegen érdeklődése nem csökkent, inkább fölényeskedővé vált, mintha csak azt üzente volna: Én így is látlak!
Amikor a lelkész kilépett az utcára, csuklani kezdett a látványtól. Az égből fekete rigók potyogtak, mintha jégeső hullana, hogy véres masszává kenődjenek szét az iszaposi porban. Az emberek behúzódtak házaikba, csak a bolond Kovácsné biciklizett egykedvűen a madárzáporban, piros esernyővel védve magát az égi áldás ellen.
A város főutcáján emberek álmodtak csatornákról, amelyek örökre kiszárítják majd az életüket és nem marad más a helyükön, mint lassan száradó sár, bűzölgő iszap, majd por, amit már csak a szél tud felkavarni néha, de soha nem hosszú időre, csak egy pillanatra, és ez még arra sem lesz elég, hogy valaki egy villanásnyi időre megsejtse a valaha itt csordogáló érzések kacskaringós útját.
Képek cikáztak őrült gyorsasággal a szeme előtt, egy már akkor is ősz férfiről, aki egy rugdalózó csecsemőt fürdet, egy nyári kirándulásról, amikor először szalonnáztak együtt, egy estéről, amikor a barátaival járt a házban és az öregember írásait olvasták fel sírva-nevetve egymásnak. Látta, ahogy ott maradt a két csésze és már csak az egyikbe került kávé. Végül már csak egy arcot látott, amint fölé hajol és egy rövid mosollyal betakarja.
Lányainak erdélyi babát vásárolt, az asszonynak sárgarigók bőréből varrt sztambuli cipőt, fiacskájának szürkéskék és piros üveggolyókat, amiket a szeme láttára könnyezett egy prágai zsidó. A szeretőjének pedig, nos a szeretőjének egy urfai örmény által hozatott könyvet készült hazavinni. A kötése halpikkely, a törtfehér lapok mirtuszszagú álmokat hordoznak.
Fontos megjegyezni, hogy a Károly Róbert Főiskola ’96-97-es gyöngyösi szakmérnöki kurzusának hallgatói, akik a posztgraduális képzést szakmailag nemzetközi színvonalúnak, emberileg-közösségileg az élet ritka ajándékának érezték, csodacsapatot alkottak, de: nem voltak csodagyerekek.
Ők már csak aludni járnak a faluba. Aztán többségbe kerülnek azok, akik csak aludni járnak ide. Rájuk már nem vonatkoznak az ősi szabályok. Egyre többen szabadulnának a szőlő és a szabályok terheitől. Egyre szűkebbek a szolidaritás körei.
Az úgy kezdődött, hogy hordómintázgatva ültünk éppen a Bock Pince legmélyebb bugyraiban, és Tamás Robit, a pincészet sommelier-jét hallgattuk. Ekkor egy, majd aztán még több morajlás jött a föld alól, ami elég anakronisztikusan hatott. Pár morajlás után (a megkóstolt tételek számától nem függetlenül) az a poén jött ki a számon, hogy „mi van, építitek itt valahol a négyes metrót?” Robi rövid gondolkodás után kajánul azt felelte: „tulajdonképpen igen.”
Azt mondják, hogy a bor olyan, mint egy örvény. Aki közel kerül hozzá, azt magához vonzza, és soha többé nem engedi el. Az ember jó esetben a szélén lubickol, aztán egy apró mozdulat, és már benne is vagy a kellős közepében.
Nem lehet pontos képünk a magyar borról, ha nem vetjük össze a külföldi borral. Ha nincs külső pont, viszonyítási és összehasonlítási lehetőség, hajlamos az ember átrikkantani a pincegádorból a másik borásznak, hogy te, van ez olyan jó, wazze, mint a franciáké (akiket amúgyis utálunk), tudjuk mink, hogy’ kell, már a fater is így csinálta.

Archívum >>