Zsákutcában

Kitapintható pár tendencia e fényfoltok körül, mely mozgások mintha inkább a sötétséget növelnék, nem az energiamezőket, végső fokon tehát szerintem egy sor nem egészséges vonást mutat az ágazat idei fejlődése.
A válságról szól a mese persze, amely kezd lecsapódni a hétköznapok, a háztartások, a kis- és nagypincészetek szintjén, hazavágja őket, és tovább zsugorítja az aktív honi szőlőtermelő felületeket. A fölső polcon és az éttermi fogyasztásban is csökken a fogyasztás, de a válságok legkevésbé a termékpiramis tetejét szokták megviselni, ha valaki veszít százmilliót a milliárdjából, na bumm, legfeljebb nem lesz kedve pezsgőt bontani vagy ládaszám vásárolni a brunellókat. Az igazán kemény dolgok középen történnek. Ez normale weise minden modern polgári társadalom legszélesebb és legfontosabb polca, illetve a magyar társadalom és piac hagyományosan és meghatározóan leggyengébb része. Van olyan mall, ahol 45 %-os a csökkenés és egyfajta takarékoskodási spirál lefelé forgását láthatni: nemcsak, hogy minden polcról (éttermi itallapról) vesznek le kevesebbet, de abból is az olcsóbb palackot választják persze, a polcok lejjebb csúsznak eggyel, miközben a kanna jön föl, mint a vízi hulla. Hírek szerint ma de fuckto 50-60 ezer hektár között van az aktív magyar szőlőterület nagysága, melyből 70-80 ezer család él meg, vagyis nem él meg, a gengszterváltás körül még mintha 90 ezer körüli nagyságról lett volna szó. Ma ebből az 50-60-ból 30 ezer a homoki hektár, ahol van jó pár kisebb-nagyobb fényfolt, de azért az Alföld jellemzően/strukturálisan mégiscsak a VTA-ról, az alsó polcról szól, nem a drága ikonborokról. Ez nem fikázás, nincs (termék)piramis széles és erős fundamentum nélkül, azaz nincs ép borpiac százpontos alsó polc nélkül, sőt, épp’ arról ismerszik meg egy egészséges borkultúra, hogy az utolsó késdobálóban is tiszta szőlőbort adnak, fillérekért, ill. eurocentekért, nem glykol-glicerin küvét. Azaz ma hic et nunc a minőségi bor honi hardverje olyan max 30 ezer hektár, sőt kevesebb, hiszen ennek is jó része zsákos napfényes édes merlós ízlésficamokból tollasodik, mint a szerző kedvenc pincészete. Van, aki szerint egy egészséges 50 ezer pont jó lenne, sztem sehogyse nem, mert túl sok a jó potenciál, csodás parlagon heverő grand cru-k vannak az országban, melyekből igenis többet lehetne-kéne kihozni, ahogy másból is. Többet, mint 50 ezer hektár, ami olyasmi, mint a (igen, megint velük példálózunk, mert hasonlítottak a kiindulópontjaink, viszont ők jobban csinálják) jóval szerényebb ökológiai-önológiai fülkéket kínáló Ausztriáé, mely az 1985-ös glykolbotrány óta volumenében durván megtízszerezte, értékében összességében tizenötszörösére növelte borexportját. Új, kegyetlen bortörvény, borturizmus-központú innováció, helyi eladás preferálása, a kis volument felvevő niche-ek megkeresése, magas munkaetika, a borstílusnak a gyümölcsös-karcsúbb irányba fordulása, a német piac felfelé nivellálódás, mindenekfelett pedig a híres-nevezetes ÖWM, Österreichische Weinmarketinggesellschaft (ÖWM) működése – ezek e siker összetevői. Az már csak hab a tortán, hogy nálunk épp’ most múlt ki a magyar ÖWM, azaz a Bormarketing Kht. 1.0 az eltérő érdekcsoportok fúrása-faragása nyomán, pedig valamit érzékelhetően megmozdítottak a magyar bormarketingben. Végül hab a habon: az ismert glicerines történet, amely hazavágta még azt is, amit a kht. elért a bormarketingben.
Tya ja, csakhogy például Ausztria egy felnőtt occidentális társadalom, ahol mindent kipréselnek a szőlőből és a lehetőségekből, amit ki lehet préselni, és nem egymást préselik, mint mi itt, a legújabb, saját fejlesztésű zsákutcánkban, ahol fvm, amc, pvc, bkv, mdf, szdsz, ftc és lfs szeretgetik egymást, legalábbis orális szexre buzdítják a másikat. Nálunk a hírek szerint a termőterület nagysága további 30%-kal csökkenhet, egyrészt, mert idén ősszel (az olasz folyóbor árszintjéhez igazítva a felvásárlási árat) 35-60 forintot adtak ugyanazért a szőlőért, amiért tegnap 80-120-at, azt is majd jövőre, ami ugye a ráfordításokat sem fedezi. Másrészt a beruházási hitelek eltűnése súlyosan hazavág egy sor árubortermelő kis- és nagypincészetet, nagyon nagy nevek és műhelyek billenek át épp’ a kés élén, amin jó pár éve táncikálnak amúgy, de most nincs miből kifoldozni a büdzsét. Legnagyobb szarban a legnagyobb brand, az eleve szűk niche-ben mozgó, mert természetes édesboros Tokaj van a legendás eladatlan készleteivel és pincészeteivel, alulfejlett HoReCájával és elégtelen kommunikációjával. És az egészet bekeretezi az a vállalkozás-ellenes bürokrácia, ami több energiát követel a borkészítőtől, mint maga a borkészítés és az a körülmény, hogy a 18 év feletti népesség megközelítőleg fele iszik bort, minden második magyar szinte sosem, ezek egyik fele mindenféle alkohol fogyasztásától tartózkodik, míg másik fele a szeszes italok közül csak a bort utasítja el. Mi mindezt a szart hajlamosak vagyunk nem egészséges koncentrációnak, hanem pusztulásnak látni akkor is, ha van egy csomó vidám pincészet, illetve a válságban is beruházó-építkező műhely, egy csomó új arc és egyre szebb bor. De nem az kéne, hogy csak az elitek szürcsölgetik a világ legjobb magyar borait, hogy a társadalom fölső tizede fölözgeti le a 25 ezer hektáron termett 1-2 millió hektó tejszínét, hanem hogy a közösség (hehe…) kétharmada bulizik a Kárpát-medanszében a világ legszebb (két)százezer hektárján termett magyar borokat nyakalva? Az első egy latin-amerikai-balkáni küvé, a második inkább európai-magyar változat. Nem így lesz, csak annyit mondhatunk, hogy ha bánat és a bor Agyadban frigyre lép, S lassanként földerül Az életpuszta kép, Gondolj merészet és nagyot, És tedd rá éltedet: Nincs veszve bármi sors alatt Ki el nem csüggedett. Gondold meg, és igyál, wazze. Lenkeyt, Bárdos Sacit, Vili Papát, Sikét, Csutit, Gál Lajost, NAG-ot, Frittmannt, Dignisz Évát, Lővér Dezsőt, Iváncsicsot, Maurust, Györgykovit, Hollóvárt, Konyárit, Szeleshátot, Bussay dokit, Boxit, Solust – a végtelen magyar borvilág egyre szebb árnyalatait.