LECSENGÉS


„You cannot be serious!”

Írta: Borigo


Valamikor a hetvenes évek vége felé történt, hogy a magyar televízió wimbledoni teniszközvetítéseket kezdett adni... Tanúi lehettünk Björn Borg csodálatos menetelésének, 1976-tól 1980-ig nyerte egyfolytában a füves pályás viadalt, az utolsó évben egy egészen fantasztikus csatában egy 21 éves, akkor már Grand Slam (két évvel korábban US Open) győztes, elképesztően zseniális srác ellen, aki furcsa hajkoronájával, piros hajpántjával, hihetetlen csuklójával már akkor lenyűgözött mindenkit, persze engem is. Kimentünk a ház elé a tesókkal és a haverokkal az éppen akkor lebetonozott kalocsai Szabó József utcára, kötelet feszítettünk keresztbe, tollasütőket és agyonhasznált teniszlabdákat ragadtunk, fehér galléros pólókat könyörögtünk ki elcsigázott szüleinktől, akik a Kádár rendszer napjaiban nem is nagyon értették, hogy miről beszélünk. Én vagyok a McEnroe! Én meg a Borg! – mondtuk nekik fénylő arccal, ők meg elnéző mosollyal hagyták ránk ez egészet. Megállt az autóforgalom az utcában, ha jött arra valaki, nagy nehezen hajlandók voltunk abbahagyni a játékot, leengedni a kötelet és továbbengedni a kockaladákat.

A zseniális srác 1981-ben – egy nem kevésbé sporttörténelmi meccsen – már győzött Björn Borg ellen, és ezzel együtt összesen hét Grand Slam győzelemig jutott. De nem ez a lényeg. Hanem az a két meccse, amit nem felejtek el soha. Az egyik az utolsó wimbledoni bajnoki címe, amit Michael Stichhel az oldalán párosban ért el 1992-ben (korábbi állandó párostársa, Fleming úgy jellemezte: „A világ legjobb párosa John McEnroe és bárki…). Valahogy úgy alakult, hogy a döntők vasárnapján nem tudták befejezni a párost, ezért hétfőre kellett átvinni, ilyenkor újra eladják a jegyeket, így hétfő délután nem a szokásos establishment, hanem fiatalok, egyetemisták, a drukkerek töltötték meg, persze nem a Centre Courtot, hanem az 1-est. Az egész egy nagy happeinggé változott, kvázi egy focimeccsé, ahol úgy szurkoltak az emberek, mint egy Chelsea-Arsenalon, ahol minden poént üvöltés kísért, ahol kórusban kiabálta rigmusokat a lelátó népe. Elképesztő élmény volt még tévén keresztül is, sosem felejtem el, ahogy a sokat megélt két profi is átvette ezt a hangulatot, és ahogy egymás nyakába estek a győzelem pillanatában.

De volt még más is. Szintén 1992-ben, de kicsit korábban, januárban történt. Ausztrál Open volt, a nyolc között Mac egy bizonyos Emilio Sanchez nevű spanyollal találkozott. Magyar idő szerint éjszaka/hajnalban volt a meccs, én persze felkeltem a nemzetközi sportcsatornát nézni, és valami elképesztő meccset láttam. John McEnroe 33 évesen döntő szett 8-6-ra verte az akkor már esélyesebbnek számító ellenfelet úgy, hogy meccslabdák tömkelege adódott mindkét fél számára, én pedig úgy drukkoltam, ahogy még sohasem, minden szellemi energiámat mozgósítottam a győzelem érdekében. Mikor beütötte (beütöttük?) a döntő poént, arra lettem figyelmes, hogy ott fekszem a padlón, és John ugyanolyan pozitúrában fekszik a szőnyegen Melbourne-ben, mint én a sajátomon, és mikor felnéztem, úgy éreztem, mintha én nyertem volna meg azt a meccset.

És hogy miért fontos ez egyáltalán? Mert 2008. október 8-án, Budapesten, este hat óra tájban személyesen találkozhattam, és pár szót válthattam is gyermekkori bálványommal, John McEnroe-val, és talán nem hiszik el, de a bornak, a borászatnak köszönhetem ezt is...

Megjelent a BORIGO Magazin 2008. októberi számában.


« Vissza az előző oldalra

BORIGO ONLINE - Minden jog fenntartva 2021
LECSENGÉS


„You cannot be serious!”

Írta: Borigo


Valamikor a hetvenes évek vége felé történt, hogy a magyar televízió wimbledoni teniszközvetítéseket kezdett adni... Tanúi lehettünk Björn Borg csodálatos menetelésének, 1976-tól 1980-ig nyerte egyfolytában a füves pályás viadalt, az utolsó évben egy egészen fantasztikus csatában egy 21 éves, akkor már Grand Slam (két évvel korábban US Open) győztes, elképesztően zseniális srác ellen, aki furcsa hajkoronájával, piros hajpántjával, hihetetlen csuklójával már akkor lenyűgözött mindenkit, persze engem is. Kimentünk a ház elé a tesókkal és a haverokkal az éppen akkor lebetonozott kalocsai Szabó József utcára, kötelet feszítettünk keresztbe, tollasütőket és agyonhasznált teniszlabdákat ragadtunk, fehér galléros pólókat könyörögtünk ki elcsigázott szüleinktől, akik a Kádár rendszer napjaiban nem is nagyon értették, hogy miről beszélünk. Én vagyok a McEnroe! Én meg a Borg! – mondtuk nekik fénylő arccal, ők meg elnéző mosollyal hagyták ránk ez egészet. Megállt az autóforgalom az utcában, ha jött arra valaki, nagy nehezen hajlandók voltunk abbahagyni a játékot, leengedni a kötelet és továbbengedni a kockaladákat.

A zseniális srác 1981-ben – egy nem kevésbé sporttörténelmi meccsen – már győzött Björn Borg ellen, és ezzel együtt összesen hét Grand Slam győzelemig jutott. De nem ez a lényeg. Hanem az a két meccse, amit nem felejtek el soha. Az egyik az utolsó wimbledoni bajnoki címe, amit Michael Stichhel az oldalán párosban ért el 1992-ben (korábbi állandó párostársa, Fleming úgy jellemezte: „A világ legjobb párosa John McEnroe és bárki…). Valahogy úgy alakult, hogy a döntők vasárnapján nem tudták befejezni a párost, ezért hétfőre kellett átvinni, ilyenkor újra eladják a jegyeket, így hétfő délután nem a szokásos establishment, hanem fiatalok, egyetemisták, a drukkerek töltötték meg, persze nem a Centre Courtot, hanem az 1-est. Az egész egy nagy happeinggé változott, kvázi egy focimeccsé, ahol úgy szurkoltak az emberek, mint egy Chelsea-Arsenalon, ahol minden poént üvöltés kísért, ahol kórusban kiabálta rigmusokat a lelátó népe. Elképesztő élmény volt még tévén keresztül is, sosem felejtem el, ahogy a sokat megélt két profi is átvette ezt a hangulatot, és ahogy egymás nyakába estek a győzelem pillanatában.

De volt még más is. Szintén 1992-ben, de kicsit korábban, januárban történt. Ausztrál Open volt, a nyolc között Mac egy bizonyos Emilio Sanchez nevű spanyollal találkozott. Magyar idő szerint éjszaka/hajnalban volt a meccs, én persze felkeltem a nemzetközi sportcsatornát nézni, és valami elképesztő meccset láttam. John McEnroe 33 évesen döntő szett 8-6-ra verte az akkor már esélyesebbnek számító ellenfelet úgy, hogy meccslabdák tömkelege adódott mindkét fél számára, én pedig úgy drukkoltam, ahogy még sohasem, minden szellemi energiámat mozgósítottam a győzelem érdekében. Mikor beütötte (beütöttük?) a döntő poént, arra lettem figyelmes, hogy ott fekszem a padlón, és John ugyanolyan pozitúrában fekszik a szőnyegen Melbourne-ben, mint én a sajátomon, és mikor felnéztem, úgy éreztem, mintha én nyertem volna meg azt a meccset.

És hogy miért fontos ez egyáltalán? Mert 2008. október 8-án, Budapesten, este hat óra tájban személyesen találkozhattam, és pár szót válthattam is gyermekkori bálványommal, John McEnroe-val, és talán nem hiszik el, de a bornak, a borászatnak köszönhetem ezt is...

Megjelent a BORIGO Magazin 2008. októberi számában.


« Vissza az előző oldalra